Mindenféle gondolatok tőlem

Adott két szőke, kékszemű kisfiú. Mindkettő kilenc éves. Nem testvérek, nem osztálytársak. Eredetileg az egyiknek az anyukája, a másiknak az apukája futott nálam- így történt az, hogy most már a gyerekek is ezt teszik.

 

Rajtuk kívül csak felnőtt futóim vannak, alapvetően azok közül, akik korábban ChiRunning tanfolyamot végeztek nálam.

 

Ez a két kis gézengúz mégis megér egy írást.

 

Az egyikük egy elég zárkózott, csöndes, kicsit nehezen oldódó, koraérett gyerek, akiben minden edzésen, minden résztáv előtt újra és újra meg kell erősítenem, hogy igen, meg tudod csinálni a feladatot.

 

A másik egy nagyon érzékeny, nagyon huncut, mindig szeretetéhes kisember, akivel nagyon szelíden és észrevétlenül, de le kellett azt meccselni, hogy az edzést igyekezzen fegyelmezetten, odafigyelve megcsinálni. Mert ha jó napja volt, csinált mindent, ha rossz, akkor meg alig lehetett összeszedni.

 

Ez a két kisfiú végigedzette a telet a nulla fokban, a sötétben a pályán, felnőttek közt. Az egyikük tökegyedül, mert annyira kezdő volt még, hogy nem volt senki, akivel együtt tudott volna futni. A másikuk sokszor saját választásból egyedül, mert néha szívesebben és jobban fut így, hát belefért, hogy külön indítottam.

 

A futás egy kilencévesnek eleve monoton, és nekik nem volt lehetőségük a csapattásakkal bandázni, hiszen a ’csapattársak’ 25-50 éves felnőttek, ami azért nem ugyanaz.

 

Nézem, ahogy hétről hétre fejlődnek, és nem csak az eredményeik alapján.

 

Büszke vagyok rájuk, ahogy felnőttek a feladathoz- már nem kell a szájukba rágni mindent, mert rutinná vált.

 

Az elején még minden edzés végén akartak futni egy nagyon gyors 400-at. Ami persze mindig sokkal-sokkal erősebb lett, mint amit előtte egész edzésen futottak.

 

Mostanra megértették, hogy az edzés az nem az utolsó egy körről szól. Megértették azt is, hogy nem minden edzésen kell kihajtani magukból a maximumot. Hogy a bemelegítés és a levezetés fontos, és az is, hogy hogyan történik. Hogy a pihenők nem véletlenül adott hosszúságúak.

 

Az egyikük a pihenőkben már szó nélkül teríti magára a kabátját, a másik pedig iszik két kortyot- ahogy megbeszéltük, mert ezek voltak a gyenge pontok.

 

Kettőjük közt nagyon nagy még a tempókülönbség, de ha tehetik, együtt melegítenek, együtt vezetnek le- és ezt nagyon rendesen csinálják, mert tudják, hogy csak így van engedélyezve a hógolyózás a munka végén.

 

Az egyikük már nem akar mindenkivel versenyezni, mint az elején. Vérprofin zárja ki a külvilágot, és futja a kért tempót olyan tempóérzékkel, amire egyszerűen születni kell.

 

A másikuk is tanulja már, hogy mennyi van benne, kezdi elhinni, hogy végig fogja tudni csinálni az edzést, fölösleges agyontartalékolnia. Már van kivel futnia, utolérte a kevésbé géppuska lábú felnőtteket. Sok munkája van benne.

 

A tegnapi edzés végén az egyikük 800-akat futott, amiből csak a második kört kértem tőle erősre, a másikuk pedig erős 400-akat, hosszú pihenővel.

 

Ami ekkor történt, az egy olyan igazán szép, és megdöbbentően érett dolog volt, hogy tulajdonképpen ekkor gondoltam arra, hogy írok róluk pár sort.

 

Az egyik résztávnál úgy alakult, hogy egyszerre indultak. Mondtam az egyiknek, hogy neki kell elöl futnia, hiszen egy erős köre van. A kék szemek csészealj méretűre nyíltak, hogy már hogyan futna ő a másik előtt, hiszen sokkal lassabb. Megnyugtattam, hogy a kollégájának két köre van, és az elsőben nem fog száguldozni- de láttam, hogy nem győztem meg.

 

Indulás előtt még kapott egy igazán szívből jövő ’hajrá’-t a másiktól.

 

Az utolsó egyenesben a következőt látom:

 

Fut elöl papírforma szerint az egyik szőke hercegem, és abban a futásban minden ereje benne volt- és fut mögötte a másik szöszkém. Nem mellette, nem a nyakán loholva, hanem pontosan annyira lemaradva tőle, hogy a kért köridőt hozza.

 

Akkor egyszerűen csak arra gondoltam, hogy te jó ég, micsoda érettségnek lehettem itt tanúja ebben az egy-két percben... Hogy ebből hány felnőtt tanulhatna.

 

Nagyon nagy út volt ez 4-5 hónap alatt. Nagyobb út, mint bármi, amit fizikálisan megtettek, pedig az sem kevés ilyen kevés edzéssel, ilyen rövid idő alatt.

 

Arra gondoltam, valami ilyesmiről kellene szólnia a sportnak ennyi idősen. Sose tartottam nekik kiselőadást fair playről, etikettről, semmiről. Ehhez ők maguktól nőttek föl, és nagyon remélem, hogy ilyenek is maradnak.

 

 

 

 

 

 

 

Mindenféle gondolatok a futásról

 

Motiváció a futásban

 

 

 

A futók alapvetően két véglet közt mozognak, ha a motiváció szempontjából nézzük:

 

Az egyik, aki nem fut ha hideg van, ha esik, ha korán van, ha késő, ha meleg van, ha szél van, ha picit köhög vagy épp beszakadt a körme. Ők időszakosan, hirtelen felindulásból- leginkább mikor 20 fok körül van a hőmérséklet, süt a nap, épp nincs semmi jobb elfoglaltságuk, és minden tökéletes- futócipőt húznak, és pár héten át viszonylagos rendszerességgel kimennek futni. Aztán épp mikor végre fejlődni kezdenének, csak befelhősödik vagy akár még esni is kezd, esetleg megnyomja a körmüket a cipő, és ott hónapokra ismét vége a lelkesedésnek.

 

A másik véglet a függő. Megy mínusz tizenötben meg plusz negyvenben is, fut sérülten (fájdalomcsillapító mindig van), lázasan, fut mindig és minden helyett. Nem annyira a minőség számít, csak a mennyiség. Kilométerfóbiában szenved, azt hiszi, ha időnként kevesebbet vagy mást futna, az a katasztrófával lenne egyenlő. A helyzet sokszor odáig fajul, hogy a futás az életében minden más rovására megy. A workaholic szó mintájára akár megalkotható lenne a ’runaholic’ is- ez is tud akkora addikció lenni, mint a drog vagy az alkohol.

 

Egyik sem jó, az eredményes hozzáállás valahol a kettő között van, és sokszor valóban nehéz meghozni az adott pillanatban jó döntést. A második egy komoly probléma, azzal most nem is foglalkoznék, inkább a kezdő és a rapszodikusan kedvet kapó futóknak szeretnék segíteni motivációt találni így a tél elején, ami sokaknak a legnehezebb időszak ahhoz, hogy futócipőt húzzanak és elinduljanak.

 

A futás endorfint termel, ez egy köztudott tény. Ezt az endorfinlöketet azonban hiba lenne az első pár alkalom után várni, mikor még villámgyorsan ólmossá válnak a lábak, nem jön az a fránya levegő, másnap pedig sokszor problémát jelent lemenni az emeletről. A rossz hír az, hogy az endorfin akkor jön, mikor ezen már átlendültünk, kialakult egy rendszeresség, és ha valami miatt ki kell hagyni futást, akkor hiányzik. Idáig el kell jutni. Ha ez megvan, akkor már könnyű dolgunk van, hogy ne akarjuk abbahagyni.

 

Sokan arra hivatkozva nem futnak télen, hogy állandóan megfáznak. Itt megint előjön ez a gonosz rendszeresség. Aki heti 3-4 alkalommal (legalább) kimegy futni a hidegbe, egy idő után át fog lendülni ezen, és többet nem lesz beteg. Persze nem mindegy, hogyan öltözünk föl, de szükségtelen ahhoz sínadrágot és pufajkát húzni futáshoz, hogy elkerüljük a megfázást- feltéve, hogy Magyarországon futunk, nem pedig a Vlagyivosztokon. Inkább azon van a hangsúly, hogy ne álljunk meg pl. telefonálni vagy bevásárolni futás végén a vizes ruháinkban, illetve hazaérve mielőbb szabaduljunk meg ezektől.

 

No de lássuk a motivációt.

 

Ha valaki csak azért kezd el futni (vagy bármi egyéb sporttevékenységet folytatni), mert le szeretne fogyni, az többnyire vakvágány. Abban az esetben nem az, ha menet közben elkezdi élvezni az edzést.  Egyetértek azzal, hogy az egyetlen tartósan eredményes diéta az, amit élethosszig tartani tudunk- valahogy így van ez a mozgással is. Ha kampányszerűen csináljuk, az eredmény is olyan lesz. A le-szeretnék-fogyni tehát egy ingatag motiváció.

 

Tűzz ki inkább egy célt. Persze ne a következő New York maratont, még mielőtt először körbefutottad volna a háztömböt. Valami reálisat, elérhetőt, időben beláthatót. Kérd hozzá szakember segítségét (nem mindenki szakember, aki annak vallja magát- ez a futásra különösen igaz). Nem csak azért, mert így biztonságosabban és eredményesebben edzhetsz. Azért is, mert ha csak ’magadnak’ futsz, sokkal könnyebb meggyőzni magad arról, hogy á olyan pocsék napom volt, inkább a kanapét választom, mint fölvállalni ezt az edződ előtt (aki az ötödik ilyen alkalom után talán azt mondja, hogy oké, de ő így nem tud veled együtt dolgozni, és leépít).

 

Fuss másokkal. Bármilyen fáradt vagy nyűgös vagy, ha a barátaid várnak a megbeszélt helyen, el fogsz indulni, hidd el. Ha edzésre jársz, oda is. Az együtt futás élmény. Ha könnyűt futtok, azért- mert lehet közben jókat dumálni, röhögni, sztorizni. Ha meg kemény edzésed van, akkor azért- mert nem fogod föladni, ha a többi is csinálja, mert átsegítitek egymást a holtpontokon, és mert mindig lesz valaki, aki pont csak egy kicsivel jobb nálad, és ha igazán odarakod magad, utolérheted.

 

Írj edzésnaplót. Nem kell egyből megvenni a legdrágább sportórát, sőt telefont se muszáj magaddal vinni, ha nem szereted. Persze, van már mindenre hatszáz applikáció, én mégis a mai napig egy határidő naplóba írom az edzéseimet. Oldschool, belátom, toll meg papír, de én olvasni is igazi könyvet vagy magazint szeretek. Jó dolog hónapokkal később visszalapozni, és azt látni, hogy nahát, fél éve ez egy nehéz edzés volt, ma meg simán futottam egy erősebbet.

 

Tudom, elcsépelt, de tartsd be a fokozatosságot. Ne akarj fél év alatt maratont futni, mert ez mindig megbosszulja magát. Ha most kezded, heti 3-4 futásnál semmiképp nem kell több. Az izmaid és a keringésed alkalmazkodik a leghamarabb, de az ízületeidnek sokkal több idő kell. Hatványozottan igaz, ha nincs mögötted sok év komolyabb sportmúlt. Hagyj időt a nyújtásra, a hengerezésre, a regenerációra. A kevesebb sokszor több. Most az a divat, hogy ma egy kör a háztömb körül, jövő héten 10km, egy hónap múlva félmaraton, három hónap múlva maraton, aztán ultra vagy terepultra vagy ironman, mindegy csak sok legyen. Ne ess bele ebbe. Nagy a nyomás, megy a boldogságverseny meg a lájkvadászat a facebookon- sokszor tényleg hiszem, hogy ha hirtelen megszűnne a social media, a futók fele sose futna többet- de jó esetben ez nem erről szól. Szóljon rólad, a te álmaidról, céljaidról, amiket az edződdel közösen tűztök ki, és akkor azt fogod kapni a futástól, amit szeretnél. Ahelyett, hogy folyamatosan túlterheléses sérülésekkel kínlódnál, tartsd be a lépcsőfokokat. Hidd el, lesz New York Marathon jövőre is meg 10 év múlva is.

 

Figyelj a testedre, a mozgásodra. Sokszor nehéz eldönteni, hogy amit érzel, az csak fáradtság, izomláz, vagy olyasmi, amiből baj lehet (esetleg már maga a baj). A fájdalom egy jelzés a testtől. Ha az első futásaid után izomlázad van, az értelemszerűen nem kiált orvosért. Sok kezdő futónak az első időkben fáj a térde- aztán ahogy megerősödik körülötte a comb izomzata, ez el is múlik. Ha azonban a fájdalom intenzív, éles, szúró, és pár nap alatt nem múlik, azzal foglalkozni kell. Manuálterapeuta, gyógytornász, masszőr, végső esetben orvos a megoldás, nem pedig a fájdalomcsillapító és a ráterhelés. Inkább hagyj ki pár napot, mint aztán heteket vagy hónapokat.

 

Végül, de nem utolsó sorban: utazz és fuss. Nincs már olyan pontja ennek a világnak, ahol ne találnál versenyt. Fuss a kedvenc városodban, kösd össze a versenyt egy hosszú hétvégével. Óriási élmény. Aztán vidd haza a finisher pólódat, amit akárhányszor fölveszel ezután futni, mindig emlékeztetni fog a kedves városodra és az ott teljesített versenyre.